mi akadályoz meg abban

Mi akadályoz meg abban, hogy emlékezz?

Az egyik esti sétám alkalmával figyeltem az embereket, próbáltam megérezni a gondolataikat. Ki arra gondolt, hogy mennyire hideg van, ki a telefonját babrálva igyekezett tájékozódni a napi történésekről, volt, aki a kutyáját sétáltatva azon töprengett, hogy holnap mit is csináljon majd a munkahelyén. Volt, aki el akart rejtőzni, miközben belül arra vágyott, hogy észrevegye valaki. Volt, aki csak rótta a köröket a futópályán.

Ők azok, akiknek valószínűleg sosem jut eszükbe megkérdezni maguktól, hogy mi is történik MOST éppen. Csak sodródnak az idő tengelyén, és nagyrészük rohanva igyekszik haza egy biztonságosnak vélt világba, ahol majd a rutinszerűen végrehajtott esti rituálékban elmerülve, végül bezuhanhassanak az ágyaikba, maguk mögött hagyva aznapi történeteiket. Vajon hányuknak jut eszébe, hogy mire, hogyan használták fel az energiájukat. Végiggondolva a nap eseményeit, venni egy pár mély levegőt azzal a szándékkal, hogy felszabadítsák az életerőt, ami a napi robotban rekedt. Valószínűleg egyiküknek sem.

Pedig nem árt egy kicsit néha megállni, kiszakadni a rohanásból, és teljes csendben megfigyelni magunkat, mert ahhoz, hogy boldog és teljes életet élhessünk, legalább akkora figyelmet kell szentelnünk a bensőnkben lakozó kisgyereknek, mint a világot mozgató mókuskeréknek.

Miközben mosogatunk, öltöztetjük a gyereket, szaladunk, hogy le ne késsük a szülői értekezletet, veszekszünk az autószerelővel, új névjegykártyát csináltatunk, vagy ülünk a dugóban, általában ilyen gondolatok zakatolnak a fejünkben: elfelejtettem befizetni a telefonszámlát! Mi legyen a vacsora ma este? Tuti, hogy nem leszek kész a határidős munkáimmal. Mit vegyek fel a pénteki randira? Honnan szerzek bébiszittert holnapra? Vajon meddig van nyitva a sarki gyógyszertár? Sorolhatnánk napestig a mindennapi teendőinket, amivel elfoglaljuk magunkat, ami miatt nem nagyon marad idő magunkra.

Fogadjunk, hogy sorban állás közben a közértben kevesen vitatják meg magukkal az olyan lényeges kérdéseket, mint: Hogyan érezted ma magad? Miért nem csodálkoztál rá reggel a napfelkeltére? Azzal foglalkoztál ma, amit szeretsz? Nem érezted nyűgnek a munkádat? Végeztél ma valamilyen kreatív, alkotó tevékenységet? Megoldottál-e valamilyen problémádat? Ha nem, dolgozol-e a megoldásán? Mosolyogtál-e sokat? Mi az, ami örömmel töltött el? Volt-e valami, ami bosszúságot okozott? Mit csináltál rosszul? Mit kellett volna máshogy? Mozogtál-e eleget? Boldognak érezted-e magad? Érezted-e azt a pozitív energiát, ami segít abban, hogy ne csak vonszold magad tovább, hanem képes legyél tánclépésben közlekedni akkor is, amikor szétmorzsolni készülnek a csúnya körülmények? Voltak ilyen kérdések? Nem, nem voltak. Mert sajnos az emberek – tisztelet a kivételnek – nem éreznek, nem figyelnek magukra, vagy, ha figyelnek is, elvesznek a gondolataik sűrűjében. Miért csodálkoznak majd később, ahogy elkezdenek öregedni, hogy egyre kevesebb dologra marad erejük? Pedig az energia oda megy, ahová a figyelem irányul. Ha több energiát fordítunk az önmagunkra való figyelésre, a testünk és a lelkünk egészségére, akkor az öregedés az élet természetes velejárója lesz, amit akár még élvezni is lehet. Lehet szép korba is érkezni, de lehet megöregedni is. De ehhez fel kell tennünk magunknak a fontos kérdéseket.

Fel kell ismernünk, hogy minden áldott nap csak ismételjük azokat a rutinokat, amiket megtanítottunk magunknak, mindezt úgy, hogy már nem is emlékszünk az eredeti történetünkre. Hogy kik is vagyunk valójában. Nem fontos, hogy miért tesszük nap, mint nap ugyanazokat a dolgokat. A fontos az, hogy miért nem emlékszünk a lényünk lényegére? Miért veszünk el a mindennapi rutin tengerében, és miért nincs idő az emlékeinkre? Nem feltétlenül a féltve őrzött nyaralásokra, találkozásokra, stb., amire emlékezni érdemes.

Arra tanítanak bennünket, hogy építsük fel a saját énképünket, lehetőleg úgy, hogy az megfeleljen a társadalmi elvárásoknak, illeszkedjünk be úgy a rendszerbe, hogy fejlehajtós szolgálói legyünk ennek az egésznek. Nevezzük zombi létnek. Ez a lét lehet kellemes is, kényelmes is. Veszedelmes is, mert elfelejtjük, hogy mérhetetlen nagy ára van. Mindent, aminek születtünk, amik vagyunk, elveszítünk. Cserébe kapunk egy robotizált, lelketlen életet, miközben kétségbeesetten keressük az elveszett emlékeket. Persze időnként igyekszünk kitörni az ördögi körforgásból, amibe belekeveredtünk. Hétvégén buliba megyünk.

Magunkhoz öleljük az alkohol mámorát, bekapdosunk néhány színes pirulát. Csak hogy kiszakadhassunk a sokszor könyörtelen valóságból. Ilyenkor nem üvölt a szomszédban a vásott kisgyerek, nem foglalkozunk a végrehajtó levelével a postaládában. Ezek a kis utazások, a valóságtól való elrugaszkodások kiemelnek minket a depresszió, a szomorúság, a magányosság, a félelem, a szégyenérzet, a csalódottság, a kiábrándultság, az unalomig ismétlődő szürke hétköznapok világából, de reggel felébredve, sajnos meghalljuk a szomszédban a fülsüketítő frekvenciát, és tudomásul vesszük, hogy elúszott a lakásunk, hiába gebedtünk a munkahelyen napi tíz-tizenkét órát. A szerencsésebbek talán a saját ágyukban eszmélnek rá a már jól-rosszul megszokott valóságra. A szerencsétlenebbek a híd alatt.
Élet… Ennyi? Máris meg akarok halni. Odaát talán nem lesz ennyi élőhalott.

Sokan azért félünk kitörni ebből a valóságnak tévesen hitt zombi létből, mert félelmetes, ha olyan dolgokkal találkozunk, amik nem szerepelnek az addig megismertben. Nincs rémisztőbb dolog számunkra, mint az ismeretlen. Félünk az oviban az első napon. Gyomorgörcsünk van vizsgaidőszak elején. Rettegünk az új kollégáktól, imádkozunk, hogy az új főnők ne legyen egy gyökér. Egy költözés is megvisel minket, egyre nehezebben tudunk alkalmazkodni. De valójában az ismeretlentől félünk? Nem inkább az ismert elvesztésétől? Ahogy öregszünk, falakat építünk magunk köré. Plusz egy komfortzónát, hogy a szenvedésünk egy kicsit kényelmesebb legyen.

Ha belegondolunk, nem is volt olyan egyszerű létrehozni ezeket az erődöket. Sokaknak egy élet munkája fekszik benne. Talán majd a haláluk legvégső pillanatában ráeszmélnek, hogy mit is csináltak eddig. Átaludták az életüket, és elmentek mellettük a pillanatok. Nem hallották meg a varázsigét: itt és most. Légy jelen!

Vannak olyanok is, akik viszont keresni kezdik a kiutat, és elkezdenek könyveket olvasni, másmilyen tapasztalatokat gyűjteni. „Amikor a tanítvány kész, a mester megjelenik.” Nagy igazság ez, mert mindig azt kapjuk, amire szükségünk van, ezért több mint valószínű, hogy ezek az emberek – a keresők – kapnak egy tanítót az élettől, mivel vágyják a változást. A mester majd megosztja velük a tapasztalásait, innentől fogva igyekeznek a készen kapott dolgokat reprodukálva életre kelteni a tanítójuk életét a sajátjukként. De az is lehet, hogy olyan tanítóval találkoznak, aki meghagyja nekik azt a csodát, hogy szabadon tapasztalhassanak meg bármit. Nem akar igazságokat adni a kezükbe, amik újra behatárolhatják az életüket. Megengedi, hogy rácsodálkozzanak a saját erejükre, és ezt az erőt tudatosan használva visszataláljanak önmagukhoz.

Akár így történik, akár úgy, mindig eljön a pillanat, amikor a kereső egyedül marad. Most menj, és éld meg, amit tanultál! – mondja majd a mester, aki nem állhat mindig rendelkezésre egy idő után, és elbocsájtja tanítványát, aki eldöntheti, hogy kiterjeszti-e a szárnyait és felrepül megismerni a megismerhetetlent, vagy visszazárja azokat, és újra elmerül a sötétben. Itt kezdődik az emlékezés.

emlékezet, gondolatok, kérdések

All rights reserved © Álmomban Ébren | Adatvédelmi tájékoztató