Veszteség
Már kisgyerekként arra nevelnek bennünket, hogy versengjünk és győzzünk. Kezdve az óvodai egymás elleni csatákkal, folytatva az iskolai sorversenyekkel. Arról nem is beszélve, ha nem sikerül győzni, akkor elindul a trauma folyamata. Egy végeláthatatlan ringlispílbe ültetnek be mindenkit.
De vajon mi lehet az oka ennek a versengésre nevelő társadalmilag elfogadott életszemléletnek? Azt hallottam sokszor, hogy az életre akarnak nevelni, hogy majd felnőttként is képes legyek megállni a helyem. Ezt a közhelyet gondolom sokan ismerik. Közhely? Igen! Egy megkérdőjelezhetetlen tréning az életre, ugye? A legfontosabb a biztonság! Legyen egy biztonságos háttered, amiben tudsz majd csatlakozni a „vegetálók” táborához. Mondhatnám azt is, hogy maradj otthon, nézz tévét! Minél inkább bezárva tud bennünket az ezt irányító erő, annál könnyebb dolga van.
A Mátrix 4.részében mondja a konstruktőr: „Csak egy világot tisztelnek, csak azt, amelyik odabent van fejükben és képesek elhinni a legnagyobb őrültségeket. Miért? Mi hitelesíti a képzeletük szüleményeit? Az érzések.
Tudja miért vannak az embereknek rémálmaik? Hogy miért kínozza őket a saját agyuk? Azért, mert így tudunk csúcstermelést kicsikarni. Az van, hogy az érzelmeket sokkal könnyebb uralni, mint a tényeket. A mátrixomban az emberek, hogy minél rosszabb a sorsuk, minél manipuláltabbak, annál több energiát termelnek. Ja, és a mi a legjobb, az ellenállás nulla! Fekszenek a burkukban, mint jól lakott disznó a szarban.
Hogy mi a titok? Csendesen epekednek azután, ami nincs. De félnek elveszteni, azt, ami van. Ezerből kilencszázkilencvenkilenc embernek ez jelenti a valóságot. Vágyakozás és félelem.”
Visszatérve:
Elkezdődik a versengés, ez kialakíttatja bennünk ezt a szemléletet. Fantasztikus ajánlás az életre! Talán abszurdnak tűnhet, de pont ez a kondicionálás az oka, hogy nem találkozunk (vagy csak ritkán) felnőttekkel.
Annyira tökéletesnek látszik a mi világnézetünk, hogy amikor ez a folyamat elindul, senki, hangsúlyozom senki nem néz be mögé. Mit is rejthet ez a nevelési módszer? Biztos vannak, akik már foglalkoztak ezzel, nekem ez az egyik kedves vendégem kapcsán került elő. EZ MAGA A VESZTESÉG!
Mit hoz a veszteség? Megpróbáljuk elkerülni. Hogyan? Csak nem a ragaszkodáson keresztül?
A veszteség elkerülés egy állandónak tűnő rohanást, sok-sok hazugságot hordozó terep számunkra és ezáltal másoknak is. Tökéletes lehetőség arra, hogy egy olyan ÉNKÉPET hozzunk létre, ami semmi mást nem tesz, minthogy elfelejttet velünk mindent, ami VAN.
Miért írom ezt? Kövessük a logikai kapcsolatokat: már kisgyerekként a szülők, később a nevelőink (óvodai, iskolai) elkezdenek bennünket trenírozni arra, hogy hogyan csináljuk másképp majd az életünket, vagy hogyan csináljuk úgy, mint ők. Ezt természetesnek is tekinthetnénk, hiszen arra nevelnek bennünket, amit jónak hisznek.
Itt megállnék egy pillanatra. Mi az, hogy jó? Kinek jó? Ezzel azt kívánják nekünk átadni, amit ők jónak gondolnak? Igen. Ezzel akad némi probléma. Amit ők jónak látnak az nem törvényszerű, hogy nekünk is jó. Bár a folytonosságon belüli állandóság megőrzésé jónak tűnhet, de ha mögé nézek ennek, akkor kiderül, hogy semmi másról nem szól, csak az örökség cipeléséről. Ez az a tradíció, ami fenntartja a vakságunkat az életben. Hiszen a készen kapott dolgok, információk, igazságok egyre szűkebbre szabják életünk terét.
Mindennek hatására kialakul egy világnézet, ami a mai kor fiataljainak egy börtön, nem csoda, hogy folyamatosan ki akarnak törni belőle. Igaz, fogalmuk sincs hova. Menekülnek előle, de a szülők és minden megmondó ember azt akarja, hogy ugyan úgy szocializálódjanak, ahogy ők is megtették.
Hova vezette ez őket? Akarják-e látni ezt? Szerintem kevesen.
Az önismereti keresések próbálják feltárni azokat a dolgokat, amiket elakadásként élünk meg.
Egyszerűsítsünk! Minden elakadás egy nagyobb veszteség része, egy félelemmel megtöltött ragaszkodás eredménye.
Mi van akkor, ha veszítek?
Mi van akkor, ha beismerem azt, hogy amire tanítottak, amit akartak tőlem, hogy milyen legyek, hogy éljek, azt nem tudom megcsinálni? Összeomlik az életem? Ugyan! Pont attól omlik össze, hogy csak azért élek, hogy megcsináljam és attól félek, hogy mégsem tudom! Ugye ezt mindenki képes látni? Vagy meri látni? Mennyi bizonyíték kell még ahhoz, hogy nem a saját életedet éled, hanem valaki vagy valami másét?
A szenvedés az élet aktív részévé vált. Ez ugye megvan?
Ülj le és tedd fel magadnak a kérdést: Meddig akarom még ezt csinálni? Aztán csak figyelj, ne csinálj semmit? Semmit? Semmit!
Csak figyelj, míg el nem hallgat a belső monológ anélkül, hogy bármilyen formában is kommentálnád magadnak mindazt, amit hallasz.
Addig maradj, amíg egyedül nem leszel! Csak figyelj! Hagyd, hogy a homokszemek kipereghessenek az ujjaid között. Úgy is hiába szorítanád össze, nem működik. Ez a ragaszkodástól való elkülönülés egyik lehetősége. Ha nem ragaszkodsz, a veszteség sem fáj.
Ennek köszönhetően fel tudsz nőni végre. Ha akarsz.
