Soha ne mondd

,,Soha nem mondd: ,,elveszítettem” semmiről; mondd: ,,visszaadtam”

Fodor Ákos

Mindenki, aki egy kicsit is foglalkozott már önmaga megismerésével, előbb utóbb felismeri az életében az ismétlődéseket. Ezek az ismétlődések el tudnak vezetni bennünket azokhoz a részleteinkhez, amik körbe vannak bástyázva az igazságainkkal, hiteinkkel, félelmeinkkel. Nem mindig egyszerű felismerni ezeket a jól megalapozott összetevőket, és ha fel is ismerjük őket, elfogadni, hogy tőlünk erednek, az már egy komoly kihívás. Úgy vagyunk kondicionálva (háziasítva), hogy mindig, mindenre legyen egy kész válaszunk (igazságunk). De, ha elolvassuk Fodor Ákos egyik koanját, talán elgondolkodunk ezen egy kicsit. Íme:

,,Tessék, csak tessék! Minden garantáltan csak egyszer látható!”

Amikor valaki elkezdi a saját igazság gyűjteményét felfedezni, megdöbbentő dolgokra fog rálátnia. Jó pár egyforma gyökérrel rendelkező igazságot találhatunk meg, amik ráadásul úgy vannak használva, hogy csak az éppen aktuális tapasztalás elejét láthatjuk/élhetjük meg, mert az ahhoz kialakított igazság azonnal működésbe lép, és máris,,kipipálja” azt a tapasztalást, hogy ezt én már ismerem. Ebből kifolyólag már csak az igazság által, láncreakcióként beindított tapasztalást/emléket tudjuk látni/élni, hiszen az már egyszer le lett gyártva. Így védi meg magát az un. elme. Amikor két ember találkozik és elkezdenek beszélgetni, a legtöbb esetben rövid időn belül a múltnak hitt életút felé terelődik a mondani való és erőteljes,,nosztalgiázásba” kezdenek, talán még egymás szavába is vágnak, hogy kiderüljön a másik számára: nekem jobbak/többek az igazságaim. Pedig csak két rafináltan háziasított elme beszélget. Természetesen a jövő,,tervezgetése” is ugyan így a múltban felhalmozott igazságokra épül, így csak egy végtelenül behatárolt jövőképet tudna alkotni. Persze vannak ettől eltérő történetek is, de abban a pillanatban, amikor a ,,nosztalgia vonat” beindul, már el is veszítették a pillanat varázsát, azaz a jelenlétet.  Az igazságnak valójában csak arra az adott pillanatra van/volt létjogosultsága, amikor megszületik, de ez a pillanat azonnal tovatűnik. Így tulajdonképpen semmi szükségünk nincs azokra a történetekre, amik az igazságot teremtették velünk, mert nem FONTOS.

Ehhez kapcsolódóan is találtam egy Fodor Ákos koant:

,,Ne adj igazat. Neked túl sokba kerül, nekem meg épp van.’’

A fontosság az életünk a legmeghatározóbb vesszőparipája és egyben a legnagyobb csapdája is. Amikor fontosnak tartunk valamit, tulajdonképpen ön/énmagunkat tartjuk fontosnak, hiszen a világunkban ez adja az életnek hitt alapokat. Kezdve a születésünktől, amikor az anyukánk büszkén mutogat bennünket: ,,ez az én gyermekem”. Talán fogalma sincs róla, hogy mit alapoz meg bennünk ilyenkor, pedig, ha tudná, talán nem tenné ki az újszülöttet ennek az eseménynek. Elkezdi megalapozni a saját büszkeségén/fontosságán keresztül a gyermek személyiségét, hogy amikor a gyerek már egy kicsit nagyobb lesz, elkezdhessen lázadni az szülői minták ellen, amit épp aktuálisan rá akarnak erőltetni a gyerekre, mint egy nem rávaló ruhát. A gyerek ezt nagyon is érzi, de mivel a szülőkben az a kép van, hogy a gyerek az kicsi, ezért majd én jól megmondom/megmutatom neki, hogy mi is a jó neki. Sokan tudják már, hogy, a gyerek, igaz, hogy kicsi, de nem hülye.

 Az önfontosságot megalapozó szocializáció is nagyban hozzájárul az igazság világképünk létrejöttéhez, tulajdonképpen megtanítanak bennünket, az élet mindazon részletére (a háziasítás alkotó elemeire), amitől majd mindenki boldogtalanságban éli le az életét. Nagyon jól ki lett ez találva. Ahogy töltődik fel az igazságraktárunk, úgy veszítjük el a lehetőségét a pillanatban levésnek. Ezért válunk merevvé, ridegé és érzéketlenné. Ennek a ,,gyűjtögetésnek” köszönhetően létrehozzuk az életünk egy olyan másolatát, aminek segítségével elfelejtünk élni. Ez már csak és kizárólag rólunk szól, hiszen az igazságaink az alkotó elemei.  A saját karakterem/személyiségem a legjobb példa erre, hiszen azt a hitet adta nekem, hogy mindig igazam van. Olykor kiderült, hogy nagyon mellé tudtam fogni. A,,saját” tapasztalatom igazsága engem is az orromnál fogva vezetet, míg le nem lepleződött a mesterien megkreált ,,cselszövés”. Gondolok itt a az un. ,,Mesterkémre”, ami/aki simán,,bedarált” majd mindenkit, ha támadásként fogta fel a rész leleplezését segítő szándékot. Talán ettől alakulhatott ki az a kép rólam, hogy félni kell tőlem. Most már tudok magamon mosolyogni, és meghallgatom a segítőket, elutasítás helyett. Sőt! Vannak,,felbérelt” barátaim is ez ügyben, akik segítenek leleplezni a mesterkémet. Az igazságainknak köszönhetően veszítjük el, szorul háttérbe a valódi elménk, amely képes látni a világunk valóságát. Helyette csak egy holografikus elme/igazság tárházból kiszabaduló tapasztalásoknak megfelelő, sokszor nyomorúságos, boldogtalan életet tudunk élni. Valójában az igazságaim sosem tettek,,boldoggá”, legfeljebb önelégültté, ami persze nagyban kedvezett a mesterkémnek. Tulajdonképpen egy, az életünk végéig tartó vegetációba kezdünk, amiben nem teszünk egyebet, mint az igazságainkon keresztül védelmezzük, sokszor foggal-körömmel, ellenállhatatlan erővel a hamis elme/énképet. Ennek az énképnek az ereje az igazságainkban/hiteinkben gyökeredzik, hiszen csak és kizárólag abból áll.

Van lehetőség az igazságaink leleplezésére. A mexikói varázslók egyik tanítása a Nem tevés. Amikor az igazságunk rá akar venni bennünket, hogy a meghatározott módon cselekedjünk, nemes egyszerűséggel nem tesszük meg, vagy éppen egy nem odaillőt választunk helyette. Ezt lehet gyakorolni, megtanítani magunkat, hogy a már megtanult cselekvés helyett egy másik, magunk által tudatosan megtanult dolgot cselekedjünk, majd az adott szituációban. Persze ehhez föl,,kell” ismernünk az igazság jelenlétét az életükben. Minden nap tapasztalom az elraktározott,,fontos vagyok/ fontos, amit éppen teszek” igazságom jelenlétét az életemben, de már észreveszem és az adott pillanatban tudok másképpen cselekedni. „Hallom” a fejemben az odaillesztett igazságot, reakcióm monológját, de a reakciómat már nem engedem, hogy energiát kapva érvényre kerülhessen, vagy, ha mégis, akkor választom a nemtevést.  Amikor elkezdjük megváltoztatni a cselekedetinket, az elme ezt veszteségként éli meg. Ekkor fordul a már jól begyakorolt érzelmi reakciókhoz, amiket ugyancsak egy gondolat hozott létre valamikor, és ez a gondolat,,aktivál” mindent hasonló szituációkban. Persze vannak pillanataim, amikor,,elúszom” a reakciómba, de ezzel sincs semmi baj, tudok levegőt venni(összegezni), tudok rá figyelmet szentelni, hogy föltérképezzem az adott szituációban rejlő hamis igazságtartalmat, amit egy a testemnek megtanított oda nem illő mozdulattal sikerül az életemből ,,kirakni”. Amikor az igazságaink,,veszélybe” kerülnek, megszólal a vészcsengő, általában egy gondolat formájában, ami érzelmi reakciót generál bennünk. Ez az érzelmi indukció, ami beindítja a testben sejtszinten elraktározott reflexeket, és rávesz bennünket a már jól ismert cselekedetekre, mint pld. az önsajnálat, harag, dac, és a többi. Ami az ajándéka lehet ennek, hogy rajtuk keresztül el tudunk jutni azokhoz a belénk kódolt információkhoz, amit valóban DNS szinten őrzünk. Ezeket úgy is nevezhetünk: ösztönlény kódok. Ezek megtalálásához,,szükséges”, hogy felismerjük a személyiség arculatainak a jelenlétét. Lehet ez a férfiak esetében kisfiú- férfi, vagy kisfiú – férfi –apa –bölcs, kinek melyik,,verzió” hoz több megértést. A nők esetében ugyan úgy kislány- nő, illetve kislány – nő – anya – bölcs.  A felismerésen túl meg,,kell”, hogy fosszuk az energia utánpótlástól ezeket a részeinket, azaz felszámolni az életünkben a belőlük eredeztetett reakciókat, cselekedeteket, majd minden energiát, amitől létezhettek visszavesszük tőlük, persze mindezt sejtszinten, úgy, hogy ,,írmagja sem maradjon”.

Egy kicsit hasonlít, az életünk a jól ismer Pavlovi kutyakísérlethez, tulajdonképpen, mi, emberek is pont így vagyunk működtetve, mint egy computer, vagy, hogy kövessük a kor szellemét, okostelefon, ami pontosan leköveti a megadott parancsokat. De, ha belegondolunk, a másolati elmének, vagyis az azt működtető entitásnak, mennyire,,észnél” kell lennie, hogy a megfelelő időben, a megfelelő gombot nyomja meg bennünk.

Az igazságaink elvesztése sokszor nagyon komoly fájdalommal jár, hiszen rengeteg energia van bennük, aminek a felszabadulása akár a fizikai testben is előidézhet fájdalmat. Maga a vesztés egy ösztönszinten létező információ, ebből kifolyólag igencsak sok fájdalmat lehet megélni általa, ezt saját tapasztalatból tudom. Amint képesek vagyunk a fájdalmat, mint másodlagos dolgot a figyelemben tartani, el tudunk jutni az alap,,igazságunkhoz” a töréspontunkhoz, azaz a másodlagos elme legelső ,,téglájához”, ami egy jól beágyazott, mindennel ellátott fogalom, és ezt Az öt sérülés c. könyvben nagyon jól leírják. Mindenki,,kedve szerint válogathat” ezek közül, hiszen ezen keresztül megtalálhatja az alapprogramját, ami tulajdonképpen az un. ösztönszinten akarja tartani az életünket. Ennek az ösztönszintnek a felszámolásával képesek lehetünk a másfajta élet élésére.  Az életünket egy spirális forma kereteiben éljük meg. Ennek a formának a sajátossága, hogy van rajta ,,feljebb lépési” lehetőség, általában azoknak, akik észreveszik és elkezdenek rajta dolgozni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ismétlődések száma, illetve a megélések minősége az emelkedéssel válik egyre intenzívebbé, azaz, amikor már azt hisszük, hogy,,túl vagyunk rajta”, esetleg a belefektetett energiánkat is visszavettük belőle, akkor a következő körben, még erőteljesebb megélést tapasztalhatunk meg. Ennek köszönhetően újabb felismerések következhetnek, amik nagy valószínűséggel még „mélyebbre” visznek bennünket az életben. Az Enneagram tanítása is tud segíteni megérteni ennek a mechanizmust, hiszem meg tudja mutatni a különböző „oktávokban” hogyan működik a személyiség. Amíg a test van, addig a spirál is van, hiszen a DNS mintára van kitalálva ez is, akárcsak az idegen elme. A körök számáról még nincs információm, tapasztalatom. Ami információ van, az arról szól, ha sikerül teljesen lezárni egy életszakaszt, energetikailag is, akkor a következő kör már egy nagyon más minőséget fog hozni. De ne feledjük, még mindig a spirálban mozgunk. A fontosság teljes mellőzésével lehetőség nyílhat a világot olyannak tapasztalni, amilyen valójában, folyamatosan változónak, azaz a folyamatossága szó szerint megszűnhet. Semmi nem garantálja azt, hogy egy autóban ülve, az elhagyott kilométerek aszfaltja ott marad, ahol az emlékeinkben azt rögzítettük a rajta való utazás alkalmával.

Vagy ahogy Fodor Ákos írta:

,,Látod-e még azt, amit nézel, vagy már csak tudod: „ott” „az” „van”? ”

Mindemellett a kapott kódok, legalább is, amit sikerült kiiktatni az addigi életünkből, visszakerülnek a ,,feladóhoz” energiájával együtt. Ennek köszönhető többek között a minőségi váltás lehetősége, no meg a minden pillanatban való jelenlétnek. Nem mondom, hogy ez egy könnyű feladat. Nem véletlenül mondják a varázslók is azt: ,,Nem tudunk megváltozni, de mégis mindent megteszünk azért, hogy megváltozzunk, miközben tudjuk, hogy nem tudunk megváltozni” . Hihetetlen erőfeszítést igényel tőlünk, de jó, ha tudjuk: ugyan annyi erőre van szükségünk benne maradni egy helyzetben, mint kilépni belőle. Ez az ellentét, képes megszüntetni az ön/igazság fontosságot az életünkben. Az önfontosság, vagy, ahogy a varázslók mondják: önhitség, fájdalommal teli képek összessége, nem egyéb és mégis milyen nagyra tatjuk azt. J

,,Minden veszteség fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés”

Fodor Ákos

A fájdalom újbóli megélése része az igazságaink, az azt alkotó alapprogramunk felismerésének. Nagy erőt lehet ebből meríteni (összegzés), hogy a különböző élettörténetekre tudjunk emlékezni, hiszen minden egyes helyzetben energiát adtunk azoknak. Saját tapasztalatom: nem elég, ha csak felidézem az eseményt, esetleg megengedem magamnak, hogy érezzek is belőle valamit, hanem csak újra átélve lehet kilépni az eseménnyel való függésből, miközben összegzem azt.  Arra fordítottunk életünk nagy részében a teremő kreatív életerőnket, hogy egy, a sajátunkhoz hasonló, de csakis a mi életerőnkből működő elmét tápláltunk vele, ami ráadásul nem is a miénk. Természetesen az igazságaink felismerésével és azok felszámolásával lehetőség nyílik másik álmot teremteni magunknak. Igaz, a világunkat manipuláló erők: a vágy és a hatalom, útitársként velünk tart ezen az utazáson is. Amikorra felszámoltuk az igazságainkat, azaz az eddigi teremtésünket, lehetőségünk lesz másik valóságokat teremteni, s ha nincs jelen az életünkben a FONTOS szó megannyi mögöttes jelentésével, akkor megélhetjük, az un. szabad akaratot, ami valójában minden emberi lénynek megadatott. Persze ez sem ennyire egyszerű, ahogy ezt most leírtam, mert ahhoz, hogy teljesen ,,megszabaduljunk” a kéretlen útitársainktól, ,, szükségünk” van a rendíthetetlen szándékra, ami segít bennünket, hogy mindig rajta tartsuk legalább az egyik szemünket azon, amit választottunk. Ez sem nyújt garanciát semmire, mert amíg nem jutunk el az,,építészhez”, addig ,,csak ismerkedünk ezzel a teremtett(megírt) világgal. A legnagyobb segítség ebben, ha semmihez nem kapcsolódunk semmilyen formában, azaz nem teszünk semmit fontossá az életünkben. Aztán, hogy mi van utána….

„még az sem kizárt, hogy a céltábla nyilad útjába kerül”

Fodor Ákos

Írhatunk listát a számunkra fontosnak tűnő dolgokról, érdemes is ezt megtenni. Felfedezhetjük a lista által a hiteinket, a világról alkotott képünket, amihez hozzáigazítottuk az igazságainkon keresztül a énképünket. A hamis énkép feltérképezése, annak kiürítése adhatja meg a szabadság egy formáját. Ez a szabadság forma a felismerésekhez nyújthat nagy segítséget, amiket meglátva közelebb kerülhetünk a választás szabadságához. Persze a választás ettől még nem lesz a miénk, igaz olybá tűnik, hogy már mi hozzuk az életünkkel kapcsolatos döntéseket. A varázslók is beszélnek erről, de ők is azt mondják, hogy a döntés nem itt születik, csak annak a ,,végrehajtása” történik ebben a világban.

Kezdjük el az általunk szeretetnek nevezett érzés feltérképezésével. Megdöbbentő dolgokra fogunk rátalálni. Hihetetlen, hogy mennyire átverjük magunkat (én is ezt tettem) a szeretet fogalmát körbebástyázott igazságokkal. Ahogy Lise Bourbeau leírta a könyvében: ,, Elutasítás”, „Elhagyás”, „Megalázás”, „Árulás”, „Igazságtalanság”, ezek valamelyike köré építettük föl a szeretetképünket. Persze minden bizonnyal fölfedezzük a magunk életfilmjében mind az öt lehetőséget, de az igazságaink feltérképezésével megtalálhatjuk a leginkább domináns,,szeretetkép alapot”.  Ennek a szeretet képnek kevés köze van az életet átható és tápláló személytelen szeretethez. Onnan is tudhatjuk, hogy a szeretet, amit éppen megélünk valódi-e vagy sem, hogy az személyes vagy személytelen. Persze a szavainkkal személyessé tudjuk tenni a szeretetet, de ha nem férkőzik mögé a ,,FONTOS”, minden mögöttes tartalmával, legfőképp az ÉN szócska, akkor az megmarad annak a pillanatnak, amikor épp történik. Ez annyit jelenthet, hogy a történeteinket nem visszük sehová magunkkal, ott hagyjuk, ahol történt. (nem árt, ha összegezzük őket) Természetesen lehet ezzel vitatkozni, sőt kell is, mert, ha nem tennénk, sosem derülne ki, hogy őrizgetünk magunkban hamis szeretet képet, amit az elménk másolatában őrizgetük, és oly sokszor foggal-körömmel védelmezünk, mint a saját hitünket. Ennek a képnek az elvesztése mérhetetlen fájdalommal, szomorúsággal járhat. Megmagyarázhatatlan helyről törtek rám ezek a hangulatok, a fájdalom, szomorúság, csak potyogtak a könnyeim, miközben hol a mellkasomban, hol épp a gyomromban, vagy a köldök alatt éreztem, az addig ismeretlen, szorító, háborgó testi érzeteket. Aztán tudatosítottam magamban, hogy ez a személyiségemet védelmező pajzsok energiájának felszabadulása, s mivel az energiát én adtam hozzá, most lehetőségem van azt visszavenni.

Első alkalommal, amikor ez megtörténik, már van egy „kölcsönkapott” szeretetkép minta a szüleinktől, ami alapján velünk is megtörténi a vesztés. Ez a minta jöhet a családfánkon messzebbről is, de mindenkép,,csak” kölcsönkapjuk, hogy a háziasítás végbemehessen. Ez a minta adja meg számunkra a kegyelemdöfést abban a hitben/igazságban, hogy el vagyunk választódva a teremtő erőtől. Ez az elválasztódás érzés kihat, az életünk összes későbbi un. párkapcsolatára is, hiszen ebben a fogalomban (párkapcsolat) majd mindenki a másikban keresi a hiányzónak tűnő részét, amin keresztül újra tudna emlékezni az eredeti érzésre: kapcsolat a teremtő erővel, azaz a szeretettel.  Ennek a keresésnek is vannak különböző,,szintjei”. Az ösztönszint vággyal teli, a középső szintje a lenyugvásé és megerősödésé, a következő szint pedig a kettő közötti egyensúly megélésének szintje, lehetőség szerint kódok nélkül, teljes figyelemben. De még mindig a test szintjén vagyunk. Talán a harmadik szint megélésének lehet majd a következménye, hogy egy olyan hangulatba/tudásba kerülünk, ahol már minden lehetséges.

 „Mindegy, hogy honnan. Mindegy, hogy hová. Mindegy, hogy mégy-e. Figyelj.”

Fodor Ákos

 Azt a hitet, hogy ez a kapcsolat elveszett, ugyan úgy,,kölcsönkapjuk” a bennünket manipuláló erőktől, hiszen, ha a vesztés képe nem lenne az életünk része, teljesen más életet tudnánk élni. Valószínűleg semmilyen formában nem lenne jelen az életben a félelem, az aggódás, a kétségbeesés, a ragaszkodás és még sokáig lehetne sorolni az életünket,,megkeserítő” igazság fogalmakat. Amíg ezek fontosak, azaz figyelmet/energiát adunk nekik, addig a másolati elménkben éljük az életünket, egy hiábavaló keresésben töltjük el azt. Keressük a boldogságot (jobbára egy másik embernél), vágyjuk a harmóniát, a békét és így tovább. Ezek mind hiú ábrándok, amíg az igazságaink fontosak, azaz védelmezzük őket, mert azok szerint igyekszünk élni. Amikor elkezdünk rálátni az életünket kialakító képekre, egyre-mása bukkannak elő az érzelmekkel alaposan,,felturbózott” reakcióink. Ezek a reakciók meghatározzák a cselekedetinket, a látásmódunkat, tulajdonképpen az életünket. Nagyon jól megfigyelhetőek a reakciók kialakulása a gyerekeknél, hiszen sokszor ők maguk sem tudják, hogy mit mért tesznek épp. Amikor szembesítjük őket az éppen aktuális cselekedetükkel, meglepő módon fogalmuk sincs róla, hogy miért csinálják, amit éppen tesznek. A kamaszoknál ez már sokkal szélsőségesebb, hiszen olyan szinten hat már rájuk a háziasítás, hogy az az elleni harcban hihetetlennek tűnő szélsőséges viselkedést képesek produkálni, és fogalmuk sincs arról, hogy miért teszik azt elementáris erővel.  Persze ez következik a bennük dúló lázadás programból is, ami a hormonális változásokkal egyenes arányban nő. A felnőttnek tűnők körében ez már annyiban módosul, hogy van annyi igazság a tarsolyukban, amivel képesek rövid időn belül alátámasztani a pillanatnyi tudatvesztést. A gyerekeket, ha ,,rá tudnánk venni” a saját cselekedeteik megfigyelésére, s annak megváltoztatására, nagy valószínűséggel a ,,központi” háziasítás nem tudna náluk megtörténni, ami az irányító rendszerre katasztrofális hatással lenne. De, mivel a szülők is el vannak foglalva a saját vágyainak kiteljesítésével, ezért ez csak a jövő,,zenéje” lesz, már, ha lesz jövő.

,,Mindünk anyaga sugárzó lehetne, ha mernénk hasadni”

Fodos Ákos