Amit nem értünk, az lyukat üt az elménkben

„Amit nem értünk, az lyukat üt az elménkben. Ne próbáld meg kitölteni a lyukakat találgatással!” – Mondta Galandriel az egyik jelenetben a Hatalom Gyűrűi sorozatban.

Ezek a mondatok nekem is lyukat ütöttek az időm vélt folytonosságába. Később született belőle ez a szösszenet.

Hogy is van ez? Mindannyian emlékezünk arra, hogy gyerekként milliószor feltettük ezt a kérdést: Miért? Egy idő után a válasz az volt: Csak!

Mit gondoltok, hogy mi lehetett ennek a valódi célja?

Lehetséges, hogy a személyiségünk kialakulásának az alapja ez a kérdés?

Hiszen gyerekként formálódik ki, hogy milyenek is leszünk majd. Ha kaptunk választ a kérdéseinkre, akkor valószínűleg sikerült lemásolnunk a válaszadóink látásmódját, hitrendszerét. Ha nem, vagy a ’Csak’ volt a válasz, akkor „komoly segítséget” kaptunk ahhoz, hogy majd egyedül kell felfedeznünk a világot.

Ezzel semmi baj nem lenne, ha ez megmaradt volna a kíváncsiság szintjén, de többségünkben fölerősítette az egyedül vagyok, magányos, sémánkat.

Egyedül vagyok: keresnem kell valakit, aki kitölti bennem a magány okozta űrt. Na de ki lenne alkalmas erre, hiszen a kérdéseimre a „Csak” volt a válasz.

Hogyan válasszak társat ehhez? Mi alapján?

Ha kaptunk válaszokat a gyermekkori kérdéseinkre, akkor olyat keressek, akinek hasonlók a válaszai? Természetesen. Ennek köszönhetően nagy valószínűséggel pont ugyan olyan életet fogunk élni, mint a szüleink.

Még ezzel sem lenne baj, ha kamaszként nem kezdtük volna látni a szülők életének a „hibáit”, és ezért nekiálltunk fogadalmakat gyártani, hogy mit nem fogok úgy csinálni, mint ők.

Persze nincs ismeretünk arra, hogy hogyan tudnánk másképp csinálni, hiszen ezek újabb és újabb kérdéseket (lyukakat) ütnek az elménkben, amiket találgatással akarunk kitölteni. Körbe is értünk.

Vagy, ha nem voltak válaszok, csak a találgatás maradt, egész életünkben fokozottan érezni fogjuk a hiányt. Elégedetlenség, önmagunk feletti ítélkezés, mindenkiben a hibák keresése, mind-mind visszavezethető ide.

Egyszerűen az elme színpadán nincs megfelelő válasz a kérdéseinkre, hiszen az azonosulási kényszer egyik esetben sem hoz megfelelő választ azokra. Azért próbálunk azonosulni, -ki ezért, ki azért- hogy a hiányt elfedjük, kitöltsük.

Sajnos ez esélytelen, és egy olyan körforgásba kényszerít bennünket, amiből kiszállni egyesek szerint veszélyes. Ők azok, akiktől válaszokat kaptunk. Viszont a „Csak” hangoztatói szerint ez nem csak, hogy veszélyes, de egyenesen lehetetlen.

Ez jutott nekünk, de nekik is természetesen, hiszen ők is hozzák ezeket a mintákat. De mindenkinek van lehetősége megváltoztatni ezeket a mintákat! Ehhez az egyik legjobb mantra: „Nem ragaszkodom semmihez, így nincs, amit megvédjek.”

 Ez segít meglátni a hiány okait. Ha már látjuk, akkor van esély szemlélni azokat anélkül, hogy továbbra is azonosuljunk velük. Itt jöhet szóba az úgy nevezett Cserkészés, ami leegyszerűsítve azt takarja, hogy önmagunkat becserkészve megváltoztatjuk a cselekedeteinket, amik kiemelnek bennünket az azonosulás kényszeréből.

Ez is „csak” gyakorlás kérdése.

Erre lehet az egyik válasz: „már megint munka”?  De ne feledjük: egész életünkben gyakoroltuk mindazt, amitől szabadulni akarunk. Mondhatjuk azt: „egy élet munkája fekszik benne”.

Persze ez is egy láncolat, hiszen a szüleink és az ő szüleik és így tovább, ugyancsak az életüket áldozták a gyakorlásért. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk ne lehetne esélyünk megváltoztatni ezeket a mintákat. Pusztán szándékra, kitartásra, figyelemre és fegyelemre van szükségünk.    

Hajlíthatatlan Szántszándékra, ahogy nekem is tanították.